Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek

2010.06.01

Reményik Sándor: Egy lélek állt...


Egy lélek állt az Isten közelébe'
S az örök napsugárban reszketett
És fázva félt,
Mert érezte, hogy vonzza már a föld,
És keserűn kelt ajkán a "miért",
Mikor az Isten intett neki: "Készülj!
Valaki ott lenn meg akar születni,
Neked szőtték e színes porhüvelyt:
Pici kezeket, pici lábakat;
És most hiába, le kell szállanod,
Öröktől fogva te vagy kiszemelve,
Hogy e testet betöltsd,
Mint bor a kelyhet, ampolnát a láng.
Menj és ne kérdezz, ennek meg kell lenni!"
S szólt a lélek: "Én nem akarok menni!
Én boldog vagyok Veled, Istenem;
Mit vétettem, hogy egedből kivetsz?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S elhagynom búsan és reménytelen
Az angyalokat, testvéreimet?
Mit vétettem, hogy le kell szállanom,
S felöltenem a gyötrő Nessus-inget,
A meghasonlás örök köntösét,
A nekem szabott hitvány rongy-ruhát?
Ki bor vagyok: a Végtelennek vére,
S láng, mely üveg alól is égig ér:
Mit vétettem, hogy bezársz engemet
Kehelybe, amely megrozsdásodik,
S ampolnába, mely romlandó cserép?!"
És szólt az Isten szigorún: "Elég!
A törvény ellen nincsen lázadás!
Ha milliók mentek panasztalan,
Talán te légy kivétel?
Mint a fiókát az atyamadár:
Kivetlek. Tanulj meg jobban repülni,
S jobban becsülni meg az örök fészket!"
S az Ige alatt meggörnyedt a lélek.
Szomorún indult a kapu felé,
De onnan visszafordult: "Ó Uram,
Egy vágyam, egy utolsó volna még;
Egy angyalt, testvér-lelket hagytam itt,
Szerettük egymást véghetetlenül,
Tisztán, ahogy csak a mennyben lehet,
Szeretném viszontlátni odalenn,
Ha csak egy percre, ha csak mint egy álmot."

S felelt az Úr:
"Menj és keresd! Lehet, hogy megtalálod."

Wass Albert: Sóhaj


Én Istenem, az idő hogy szalad!
Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
múlt és emlék: minden elmarad.
Nyomunkat rendre belepi
rőt lombjával az őszi szél.
S hogy kik voltunk:
maholnap az sem tudja,
aki rólunk beszél.
Zölden remeg a nyírfa lombja,
a bajor erdőn szellő támad.
Lőpor-szagú ködök lepik
a jövendőt és a hazámat.
Fehér itt is a nyírfa kérge,
pillangó jár a gyöngyvirághoz.
S mégis: minden virágharanggal,
illattal, színnel, fénnyel, hanggal
a régi erdő húz magához.
Bajor erdőkön vándorok haladnak.
A bánathoz már egynek sincs szava.
De sóhajaik ég felé röpülnek,
kendőnyi kis fehér felhőkké gyűlnek
s jó szél szárnyán elszállnak haza.

(Bajorerdő, 1946)

Reményik Sándor:
A szépség próbája

Egy könnycsepp szállt fel valaki szemébe,
Mint aranyfelleg alkonyati égre.

Mert dal szállt fel egy másik szív tövéből,
Örvényes, néma, feneketlen mélyről.

A dal kérdezett: igaz dal vagyok?!
A könnycsepp igazolt és ragyogott.

Úgy ragyogott, mint egy gyémánt-pecsét,
Átragyogta a költő kételyét.

A költeményen és a könnyön át
A Szépség találta meg önmagát.

 

Reményik Sándor
ÁLOM-KÉRDÉSEK


Ez egy álom. Érzem.
Álmodom tovább. Félem.
Emlékek, ködbe veszett árnyak,
sötét és fény megtalálnak.
Kérdezni szeretnék, a szám néma,
álmodom még tovább - hátha -
a válaszokra várva.

Milyen lehet a semmi, az üres tér,
a Halál,
van-e fenn, vagy lenn - talán -
az Élet után?
Hallom-e az utca zaját,
a kocsik monoton moraját,
látom-e azt a kedves párt a sarkon,
a Lányt,
ki éppen a szívét adja át,
egy új szerelemben bízva,
fénylő szemeit a Fiúra ragyogva?
Hallom-e a zenét, a dallamot,
- mikor az aluljáróban -
reggel, édes hegedű hangja szól, vagy
délután, egy "művész" üvegeken dobol,
érzem-e, mikor tavaszi szellő simogat,
langyos eső mossa-e arcomat,
kell vívnom majd, magamért és
másokért kegyetlen harcokat?
Van-e harmatos fű, árnyékot adó fa,
milyen a virág, mely a szirmait bontja,
lesznek színek, zöldek, pirosak, kékek,
van-e hatalma ott is az írásnak, zenének?
Nyári hajnalon csivitelnek-e madarak,
bódítanak-e ott is édes szavak,
mondanak bókokat, csókolnak
remegő szájjal, mézízű csókokat?
Könnyeket ont-e bárki,
lesz majd ok , bármiért is sírni,
fájhat-e a szív csendben, halkan,
tudhatom, hogy élek-e vagy
meghaltam?

Már csak egy kérdésem maradt,
szívem legmélyéből fakadt:
Lesz-e, van-e ott szerelem?
Ki szeretett, s akit szerettem,
vajon, ott lesz-e ő is velem?

 

Reményik Sándor
A lélek él

A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.
A lélek él:betűben, színben, fában,
Hullámos hangban és merev márványban,
Száz változáson át-
Amíg meg nem tagadja önmagát.

A lélek él, és munkál csendesen,
Kis szigeten, vagy roppant tengeren,
De amit alkot: nem szól a világnak,
Csak egy kis körnek, csak egy kis nyájnak.
A lélek él,
Testvéreim,
És hitet nem cserél.

 

Wass Albert: Őszi dal

 

Elmentek már a madarak,  a fecskék

Csak mi maradtunk itt: én és az ősz.

Szép álmomat a lelkemből kilesték

Csapongó vágyaim, hogy visszajössz.

 

De elmentél, veled a nyár, az álmok.

Csak szél süvölt, és halál bolyong a berken.

A hervadásban elmerülve állok,

És fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.

 

Neked nagyon hideg volt itt az élet,

Nem jött bíborral már az alkonyat.

S megsemmisült sok délibáb-reményed

Csillagtalan nagy éjszakák alatt.

 

De érzem már: te vagy lelkemnek minden,

S nem kérek tőled semmi, semmi mást,

Csak jer vissza, s én rózsákkal behintem

Körülötted az őszi hervadást

 

 

 

Wass Albert:   Halál

 

Én úgy képzelem el,

hogy a halál egy óriási nász,

legszentebb, legemberibb ölelés.

Nem fájdalom: fájdalom-felejtő.

Nem rém: rémeket elűző.

Több mint a Szépség.

Több mint a Szerelem,

a Jóságnál is több:

Kegyelem.

Én úgy képzelem el,

ha egyszer oly nagy lesz a zaklatás

és akkorára nő a fájdalom,

hogy nem bírom tovább:

hozzám lép egy fehér ismerős,

szép csendesen lecsókolja a számat,

lefogja ezt a vergődő szívet,

és ennyit szól csak: elnémuljatok.

Erre megszűnik minden indulat.

Erre megszűnik minden fájdalom,

csak gondfelejtő békesség marad:

se könny, se vér, se akarat,

nem lesz már semmi sem.

Elhal a szívem dobbanása,

s végtelen álmok néma lánya

bűvös, tüzes csókjába zár.

Szeretőm lesz egy éjszakára

a széparcú Halál.

 

 

Köszöntő (Régi Magyar Áldás)

Áldott legyen a szív, mely hordozott,
és áldott legyen a kéz, mely felnevelt.
Legyen áldott eddigi utad,
és áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
hogy másnak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
és melegítse fel szívedet.

Hogy lehess meleget osztó forrás,
a szeretetedre szomjazóknak,
és legyen áldott támasz karod
a segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,
minden hozzád fordulónak.
Legyen áldást hozó kezed,
azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen mosolyod.
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás,
minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár,
minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen aki megbocsátja,
végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás,
fájdalomban, szenvedésben.
Örömödben, bánatodban,
bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg Önmagadnak,
és a Téged szeretőknek.

 

 

Prohászka Ottokár: Kő az úton

 

Gondolod, kerül életed útjába

Egyetlen gátló kő is hiába?

Lehet otromba, lehet kicsike,

Hidd el, ahol van, ott kell lennie.

 

De nem azért, hogy visszatartson téged,

S lohassza kedved, merészséged.

Jóságos kéz utadba azért tette,

Hogy te megállj mellette.

 

Nézd meg a követ, aztán kezdj el

Beszélgetni róla Isteneddel.

Őt kérdezd meg, milyen üzenetet

Küld azzal az akadállyal neked.

 

S ha lelked Istennel találkozott,

Utadban minden kő áldást hozott.

 

 

Tábori Piroska: Üzenet Erdélyből
(Ezért a verséért a román megszállók felakasztották.)

Üzent az Olt, Maros, Szamos,
minden hullámuk vértől zavaros.
Halljátok ott túl a Tiszán,
mit zeng a szél a Hargitán,
mit visszhangzanak a csíki hegyek?
Erdély hegyein sűrű fellegek.
Ez itt magyar föld, és az is marad,
tiporják bár most idegen hadak,
Csaba mondája új erőre kel,
segít a víz, a tűz, a csillagok,
és nem leszünk mások, csak magyarok!

Ha szól a kürt, egy szálig felkelünk,
halott vitézek lelke jár velünk.
Előttünk száll az ős turul madár,
nem is lesz gát, és nem lesz akadály.
Ember lakol, ha ellenünk szegül,
a székely állja rendületlenül.
Üzenik a gyergyói havasok:
megvannak még a régi farkasok.

Elő velük! Gyertek, segítsetek!
Hollók, keselyűk tépik a szívünket,
rabló hordák szívják a vérünket;
ha nem harcoltok vélünk... elveszünk!
A honszerző hősöknek hantja vár,
ha odavesz az ős magyar határ,
s ha rablónak kedvez a világ,
mutassunk akkor újabb magyar csodát.

Megmozdulnak mind a csíki hegyek!
A székely föld nem terem kenyeret,
elhervad minden illatos virág,
mérget terem mind a gyümölcsfaág.
Vizek háta nem ringat csolnakot,
székely anya nem szül több magzatot,
vadon puszta lesz az egész vidék,
s ha végzetül még ez sem lesz elég,
a föld megindul, mennybolt megszakad,
de Erdély földje csak magyar marad!

 

 

 

Éjszaka volt. A pásztortüzünk égett,
felleg födte a Gönczöl szekerét,
a soros bojtár pipázott csöndben
s ihol: egyszer csak farkas riasztja
északnyugatról a jószág elejét!

Kurjant a bojtár – ugrottunk is gyorsan
S rohantunk Uram – bízvást hiheted! –
Csattant a bot s a karikás ostor
De akkor …immár ezernyi farkas
Rohant a nyájra s körbe kerített…!

Kevesen voltunk…segélyért kiáltánk,
Hogy jöjjön hát már a többi pásztor.
És nem jött senki! S mi vérbe rogyva ,
Hörögve néztük, hogyan prédálnak
A dúvadak az ősi nyájból….


Uram, nem vétkes a pásztorod ebbe’
Hűség, becsület volt bennünk látod,
- igyekezetbe’ se m volt hiányunk -
És mégis vitték jaj rác farkasok
A szelíd Bácskát, gyönge Bánátot….!

Aztán hogy mondjam… hát ezt, hogy mondjam meg?
- én: ezeréves kivénült szolgád -
jaj! ősz fejemnek…Uram elvitték
a legszebbet és a legdrágábbat
a szemünk fényét: Erdélyt elrabolták…!


Nagy híjja van a nyájnak, szörnyű híjja!
S e számadásom kínzóbb a tűznél.
Öreg szívemben jajdul a bánat
s hidd el Uram, hogy az se fájna így,
ha megtaposnál, és messze űznél!


Most tégy Uram, hát tégy te igazságot!
- hiszen én csak egy vén szolgád vagyok. -
Adjál közénk egy nagy bölcs számadót
S azután mond meg, hogy hát mit tegyünk,
mi: ezeréves magyar pásztorok?


Mondd: hogy szerezzük vissza a miénket
- amihez jussod csak neked vagyon -
mondd: hogy öljünk meg minden dúvadat
S meglásd- megtesszük nagy becsülettel,
A fütykösünkkel verjük mind agyon!


Uram! Hát ez volt a mi számadásunk,
most, hogy itt az esztendőnek vége.
Mi: - sáfáraid és pásztoraid –
Lehajtott fejjel, de becsülettel
Állunk Uram színed elébe….

 

 

Wass Albert - DAL

Mikor az első csókot adtad:
már az ősz osont a fák alatt,
Kapirgáló szelek kutattak
avar-homályban árnyakat;
A fákra ráhajolt az este,
s az est meséje régi volt...
csókunkat fák közül kileste,
és kacagott a régi hold;

Felettünk fényes csillag égett,
s két csillag volt a két szemed...
beléje néztem: vissza-vissza nézett...
és bíztatott és kérdezett...

Szellőt üzent az esti távol,
és azt üzente: Csend legyen...
S a hervadás-erezte fákról
lekacagott a szerelem.

 

 

Lábad elé tekints le a porba,
a sárba, az örvénylő pokolba;
kutasd fel a mérgeskígyófészket,
győzd le a legnagyobb ellenséget.

Győzd le a legősibb ellenséget:
a gőgöt, a testvéririgységet,
az tépte le fejed koronáját,
döntötte meg hatalmad tölgyfáját.

Az a sárkány, a fekete-sárga,
tépte szép hazádat hét országra,
annak üsd el utolsó fejét is
s egy lesz hazád, ha most hetvenhét is.

Most, vagy soha! Irgalmat-kegyelmet
ne adj többé! Vezért, fejedelmet,
válassz végre, a magad véréből,
uralkodót, Isten kegyelméből.

Királyságot, vagy köztársaságot,
csak teremts egy boldog, új országot,
hol a magyar, minden özvegy, árva,
gyenge, rokkant, leljen oltalmára.

Alkoss hazát a munkálkodónak,
alkotmányt a nemzetalkotóknak,
törvényt, amely minden szépet és jót
felkarol-fog, bármiben fogamzott.

Mutass mindig szebbet, jobbat, többet,
hogy csudáljon téged minden nemzet
s úgy mutasson rád, mint példájára,
uralmadra mint megváltójára.

Valósítsd meg te azt a nagy álmot,
ígéretet, mit erőtlen, álnok
elleneid csalétkül vetettek
minden hazádfia kis nemzetnek.

Karja közül a hamis testvérnek,
hadd sírjanak vissza, Magyar, téged,
ki vagy mégis, ha meg is tagadnak,
hű testvére az elnyomottaknak.

Ez lesz a te új honfoglalásod;
máskülönben magad sírját ásod,
reménytelen gyilkosa magadnak,
minden szorgos, szerető fiadnak!...

 

 

 

Ragyogja be napodat a Boldogság,
Ébredéskor arcodat a fénysugár.
Csillogása borítsa be testedet,
Lágyan simogassa lelkedet.
Legyen Béke és Szeretet szívedben,
Boldogságod sose érjen véget.
Legyen mindennapod áldott végre,
Örülj minden jónak és szépnek.

 

 

Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, -
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett, -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet. (Ady Endre)

 

 

Ma búcsúszóban érkezett az ősz.
Ma búcsúszóval messze ment a párom...
És a szívem ma üres lett nagyon:
deresre sápadt minden, minden álom.

 

 

Wass Albert: Igazgyöngyök

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,
S a kék vizekben tündökölt a hold,
Tündér leány állott a tenger partján .
S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...
De egy este... messze észak felől
Orkán hadával érkezett a tél,
A tündér sírt és fényes könnyeit
Zúgó tengerbe hullatta a szél...
Aztán elment... a tenger várta, várta,
És fodros habja többé nem dalolt.
Ködös, borongós, néma éjszakákon
Sötét vizén nem tündökölt a hold...
S a mélybe hallott tündér könnyekből
Lettek a fényes igazgyöngy szemek...
A gyöngyhalász néha megtalálja
A mélybe rejtett tündér-könnyeket...
Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,
És verseim az igazgyöngyszemek…
Egyszer lelkembe zokogott egy tündér
S azóta néha gyöngyszemet lelek...

 

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.